Nagyváradi képzőművészek 1860-1940
Az A1-es épületrész első emeletén megtekinthető állandó kiállítás egy olyan korszakban mutatja be a nagyváradi művészeket, amelyben Nagyvárad város számos építészeti átalakuláson megy keresztül, és amely 1878-tól kezdődően a várost az Osztrák-Magyar Birodalom municípiumai közé helyezi. A „Kis Párizs”-nak is nevezett város építészeti jellege összetéveszthetetlenné vált Közép- és Kelet-Európa tájképén, mely jelentős, eklektikus és neoklasszicista, 1900 után pedig szecessziós stílusú épületek felépítése által teljesedett ki.
Az alkotó versengés légköre éreztette hatását a nagyváradi képzőművészet mozzanatainak maturizálódása felett is. A városokban a képzőművészek száma folyamatosan nőtt az említett korszakban, többféle művészeti ágban alkotók találták meg itt a helyüket. A nagyváradi művészettörténetnek dedikált kiállítás eme első részében akadémiai irányultságú festőket ismerhetünk meg (Mezey Lajos, Böhm Pál, Bihari Sándor), de másokat is, akik az európai hatású stilisztikai és tematikai modernitás felé történő főhajtásról tesznek tanúságot (Tibor Ernő, Endrey Sándor, Ioan Bușiția, Nicolae Irimie, Macalik Alfréd, Barát Móric, Mund Hugó, Coriolan Munteanu, stb.)
A két világháború közötti nagyváradi grafika egy csoport figyelemre méltó képzőművészt állít előtérbe, akik egyrészt a kontinens nagy aktualitással bíró témáit ismertetik (a náci fenyegetés − Leon Alex), másrészt a Sebes-Körös partján lévő település mindennapjaiból inspirálódnak (Grünbaum Ernő, Balogh István).
A szobrászat, sorjában, néhány olyan jelentős képviselőt helyez előtérbe, akik a kiállításban megjelenített mindkét történelmi korszakban éltek (Kara Mihály, Fekete József).
Ebben az időszakban a nagyváradi képzőművészet hangsúlyosan nyilvánul meg egy olyan közegben, amelynek építészeti arculata erősen individualizált, a nagyváradi vagy az ideiglenesen Nagyváradhoz kötődő képzőművészek ugyanis nyitottak voltak a különböző irányultságú esztétikai kifejezésmódokra, összefüggésben a modernizmus esztétikai irányzataival.