BESSZARÁBIA ÉS KÖRÖSVIDÉK.

A NÉPMŰVÉSZET ÖRÖKKÉVALÓSÁGA NAGY-ROMÁNIA KÉT SZÉLSŐ TARTOMÁNYÁBAN

A jelen kiállítás besszarábiai és körösvidéki néprajzi tárgyakat tartalmaz. Egykor – Nagy-Románia tartományai. A történelem úgy akarta, hogy ez a területi hovatartozás ne bizonyuljon tartósnak. Gyakran azonban a területiségi azonosság nem veszi figyelembe a történelmet, sem a politikusok által saját érdekeik szerint rajzolt térképeket. Mi több, a politikai határok soha nem válnak szellemi határokká is. Igaz, hogy a mai Európa már nem lehet, és nem is kell, hogy legyen, a disszonáns nosztalgiázásnak, vagy a mai politikai és kulturális valósággal teljesen szembenálló, lefagyasztott képzeletbeli múltnak a terepe. Románnak lenni most, ünnepi pillanatban, úgy a Pruton túli, mint a Pruton innenieknek, mindenekelőtt azt jelenti, realistának lenni. Lehetünk realisták, az elavult érzelgősségeket elkerülve, anélkül hogy akár egy pillanatig is elfelejtenénk, hogy van a létünknek egy közös nyelvezete. Hogy ugyanahhoz a szellemi területhez, ugyanahhoz a civilizációs és kulturális térséghez tartoztunk és tartozunk.
Két egymástól távol eső tartomány, sőt, két „határszéli rész”, oly sok közös vonással. A kerámiatárgyak (házi használatra szánt edények), parasztbútorok, hétköznapi tárgyak, törülközők, abroszok, ágyterítők, valamint ruházkodási cikkek (ingvállak, szoknyák, subák, szokmányok) mind használati tárgyak a körösvidéki és besszarábiai falusi gazdaságok számára, de emellett van egy belső művészi értékük, egy esztétikai dimenziójuk is. Nem lehet nem észrevenni egy majdnem egységes szimbolisztikát a két térség esetében. A kozmikus, fitomorf, zoomorf vagy antropomorf motívumokat, valamint az absztrakt díszítőelemeket (pontok, vonalak, geometrikus ábrák) megtaláljuk – jellegzetes különbségekkel, de ugyanakkor egységes jelleggel – úgy a Románia nyugati részéről származó tárgyakon, mint a jelenlegi Moldvai Köztársaságiakon. A román lélek egyforma, bárhol is élne, túl az ideiglenesség balesetein vagy a kártevő szomszédságokon. A román népművészet ornamentikája, minden változójával együtt, igazolja Ernest Bernea már 1941-ben elhangzott állítását : „A művészi elem mindig jelen van, anélkül, hogy a tárgy funkciója megkövetelné. A ház, a kapu, a kanál, az ingváll ki van díszítve egy belső késztetésből választott motívumokkal, pusztán a szépség utáni vágyból. A román paraszt mélyen átéli a szépség szükségletét.”
A jelenlevő kiállított tárgyak, melyek két, a történelem állandó feszültségeit és következetlenségét elviselő, határmenti tartományból származnak, olyanok, mint két zárójel, mely nem zár semmit, viszont magába foglalja a román szellemiség és érzelem teljes terét. Egy teret, melyet ha úgy vesszük át, mint a múltnak egyik alapját, kötelezve leszünk ráalapozni a jövőt is. Ezért azt mondhatnánk, hogy egy ilyen kiállításnak van egy hermeneutikai szigorúsága, de ugyanakkor példázza egységünk nemességét is. Híres maradt Nicolae Iorgának az állítása : „ Egy nép, mely nem ismeri hagyományait, olyan mint egy gyerek, mely nem ismeri szüleit.” Egy helyre gyűjtve mindezeket a tárgyakat, nem csak a hagyomány, a szüleink megismeréséről van szó : újra megismerjük önmagunkat, újra egymásra találunk, felismerjük egymást, függetlenül attól, hogy az ország melyik sarkából jövünk. Változékony és zavaros időkben, a múlt nemzedékektől vettük át ezt a kötelességet, hogy állandóan újra felfedezzük egymást, hogy mindig belehelyezzük magunkat a már említett szellemiség és érzelem terébe. Végső soron éppen ez az ilyen fajta kiállítás rejtett szimbolisztikája – nem csak az, hogy ne feledjük, honnan jövünk, hanem főleg az, hogy mindig tisztában legyünk azzal, merre kell mennünk.