Hámhulladékok
Az ízeltlábúaknál – például a rovaroknál, a pókszabásúaknál, a soklábúaknál és a rákféléknél – a vedlés a külső váz levetkőzését jelenti, amelynek célja általában az organizmus növekedésének lehetővé tétele. Ezt a folyamatot ekdízisnek nevezik. A legtöbb, puha, rugalmas bőrrel rendelkező ízeltlábú is átesik az ekdízisen. Az ekdízis lehetővé teszi a metamorfózist, azaz az egymást követő fejlődési szakaszok morfológiája közötti, olykor radikális különbséget. Az új bőr helyettesítheti a korábbi struktúrákat, például új külső lencséket biztosíthat a szemek számára. Az új külváz kezdetben puha, de a régi külváz levedlése után megkeményedik. A régi külvázat exuviae-nak nevezik. Az exuviae latin szó, amelynek jelentése „a testről levált dolgok”, kizárólag többes számban fordul elő. Az exuvia egy származtatott egyes számú alak, bár ez egy neologizmus, és római szerzők szövegeiben nem található meg.
A vedlés után az ízeltlábú „friss”, halvány színű és puha testű. Egy-két órán belül a kutikula megkeményedik és sötétedik. Ebben a rövid szakaszban az állat megnő, mivel a növekedést egyébként a külső váz merevsége korlátozza. A végtagok és a kemény külső váz által általában borított egyéb testrészek növekedése úgy valósul meg, hogy a testnedvek a puha részekből átáramlanak, mielőtt az új bőr megkeményedne. Az ecdysis lehetővé teszi a sérült szövetek és a hiányzó végtagok regenerálódását vagy jelentős mértékű újraképződését. A teljes regenerációhoz több vedlésre lehet szükség; a csonk minden vedlés után kissé megnő, amíg a végtag el nem éri a normális vagy ahhoz közeli méretet.
A folyamat
A vedlés előkészítéseként az ízeltlábú egy ideig inaktívvá válik, és apolízisen, azaz a régi külső váz elválasztásán megy keresztül a mögötte lévő felhámsejtektől.
A legtöbb szervezet esetében a nyugalmi időszak egy felkészülési szakasz, amelynek során a felhámréteg vedlési mirigyeiből folyadék szekretálódik, és a kutikula alsó része meglazul. Amint a régi kutikula elválik a felhámtól, emésztő folyadék szekretálódik a kettő közötti térbe. Ez a folyadék addig inaktív marad, amíg az új kutikula felső része ki nem alakul. Ezután az organizmus kúszó mozdulatokkal előrehalad a régi külső héjban, amely a hát mentén felhasad, lehetővé téve az állat kilépését. Gyakran ez a kezdeti repedés a mozgás és a test belsejében lévő hemolimfa nyomásának növekedése együttes hatásának eredménye, amely kiterjeszti a külső vázot, és végül olyan repedéshez vezet, amely lehetővé teszi bizonyos organizmusok – például a pókok – számára, hogy kiszabaduljanak. Miközben a régi kutikula lebomlik, az új réteg képződik.
A pókszabásúak (pókok, skorpiók, kullancsok, atkák stb.) rendszeresen vedlenek a növekedés érdekében, és a vedlés előtt gyakran visszahúzódóvá válnak. A pókok általában még a tojászsákban lévő állapotban vedlenek először, és a kikelő pókfióka nagyjából hasonlít a felnőtt példányra. A vedlések száma fajonként és nemenként is változik, de általában öt és kilenc alkalom között mozog, mire a pók elérje a felnőttkort. Nem meglepő, hogy mivel a hímek általában kisebbek a nőstényeknél, sok faj hímjei gyorsabban érik el az ivarérettséget, és az ivarérettség eléréséig nem hámlanak annyiszor, mint a nőstények.
A pókok a vedlés előtt egy bizonyos időre – általában néhány napra – abbahagyják a táplálkozást. A régi külső váz szövetekből való leválasztásának fiziológiai folyamatai jellemzően különböző színváltozásokat okoznak, például sötétedést. Az idegek és a régi külváz közötti kapcsolat a folyamat egészen késői szakaszáig fennmarad. Az új, frissen kialakult külvázának egy nagyobb testalkatot kell befogadnia, mint az előző fejlődési stádiumé, miközben a póknak addig be kellett illeszkednie a korábbi külvázba, amíg azt le nem vetette. Ez azt jelenti, hogy a pók nem tölti ki teljesen az új külvázat, ezért az általában kissé ráncosnak tűnik.
Egy fiatal tarantella az érési folyamat részeként évente többször is végrehajthatja ezt a folyamatot, míg a kifejlett példányok csak évente egyszer, vagy ennél gyakrabban vedlenek, hogy pótolják az elvesztett végtagjaikat vagy csípős szőrszálaikat. A vedlés közeledte jól láthatóan jelzi, amikor a külső váz sötétebb árnyalatot ölt. Ha a tarantella korábban használta csípős szőrszálait, a kopasz folt színe az őszibarackos árnyalatból mélykékre változik. A vedlés során a tarantella először órákig mozdulatlanul fekszik a hátán, mintha meghalt volna. A régi külső váz felnyitásához a pók összehúzza a potrohát (opisthosoma), hogy elegendő folyadékot juttasson a prosomába, és megfelelő nyomással szétnyomja azt a gyenge pontjai mentén. A páncél elölről, akár egy sisak, leválik, miközben a körülötte lévő bőr felszakad, de hátul továbbra is rögzítve marad, majd a pók kiszabadítja végtagjait. Ebben a szakaszban a pók még frissen kikelve és sebezhető. Ezt követően külső vázának megkeményedik és kialakul a formája; ez a folyamat a nagyobb Mygalomorphák esetében akár órákig is eltarthat. Még a méregfogai is – amelyek a testének legkeményebb részei – eleinte puhák, ezért a pók addig nem tud táplálkozni, amíg azok meg nem keményednek.
